A stanfordi színjátéktól egy párizsi kísérletig – avagy két történet azonos tanulságai

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt belefutottam a nálunk éppen médiasztárrá avanzsált Philip Zimbardo egyik fészbukon megosztott előadásába. Nem értettem egyet azzal, amit mondott, pláne azzal az attitűddel, amit képviselt. A vita során a pro-Zimbardo érvek mindig ugyanarra futottak ki: Zimbardo egy szaktekintély, a világhírű, rengetegszer hivatkozott stanfordi börtönkísérlet megvalósítója. Így megkérdőjelezhetetlen. Tabu.

Nem szeretem a tabukat. Elkezdtem keresni az 1971-es börtönkísérletről szóló cikkeket az Interneten, ám feltűnően kevés kritikai szöveget találtam. De az a kevés (1-2) épp eléggé meggyőző volt ahhoz, hogy tovább kutassak. Így bukkantam rá a kísérlettel kapcsolatos, eredeti dokumentumokat (köztük Zimbardo géppel írt feljegyzéseit) prezentáló, hivatalos weboldalra (3). A dokumentumokat összevetettem a később megjelent cikkekkel, médiában elhangzó állításokkal. Hatalmas volt a diszkrepancia. Világossá vált, hogy egy manipulált történetről van szó.

A hivatalos verzió szerint a kísérletben egyetemistákat egy börtönné alakított helyen őrökre és rabokra osztottak. Ám a szituációnak köszönhetően elszabadult a pokol: az őr-pozícióba kerültek spontán kegyetlenkedni kezdtek, a rabok pedig fellázadtak. Konklúzió: az ember viselkedését az adott szituáció határozza meg. A szörny bennünk lakik, csak egy helyzet kell, hogy felszínre törjön. Pont.

Íme, ehhez képest mi derült ki (többek között) a dokumentumokból: 

* A diákok (őrök és rabok) tudták, miben vesznek részt, mire fut ki a kísérlet, ami eleve problematikus, hiszen befolyásolta viselkedésüket. 

* A balhét az egyik őrnek ki kellett provokálnia a kísérlet sikere érdekében, mert napokon át nem történt semmi, attól tartott, hiába vesztegetik az időt. 

* A diákoknak szerződésük volt, napi pénzt is kaptak a részvételért, ami tovább bonyolítja a helyzetet, kérdőjelezi meg a kísérlet tisztaságát.

Így csak részben ért meglepetésként  Ben Blum „Egy hazugság élettartama” c., a medium.com-on publikált, igen részletes cikke Zimbardo kísérletének hazugságairól. (Erről később az index.hu-n jelent meg egy leegyszerűsített összefoglaló.) 

A hazugságok ugyanakkor jóval nagyobb kaliberűnek bizonyultak, mint azt korábban gondoltam. Ráadásul a kísérletet már a kezdetektől komoly szakmai kritika, aggályok kísérték, de hiába.

Blum cikkéből kiderül például, hogy a rab szereppel felruházott Korpi összeomlása, üvöltözése az alagsori helyiségben megjátszott volt. A férfi ezt el is ismerte, ám Zimbardo ragaszkodott ahhoz, hogy Korpi ezzel a produkciójával hitelesítse a kísérletet, valós kiborulásnak beállítva azt. Korpinak később egyre kínosabbá vált a hazugság, kérte Zimbardót, hagyja ki a kísérlettel kapcsolatos média-megjelenésekből. Az „őr” Eshelman ugyancsak megjátszotta keménykedő déli akcentusát, azt gondolta, így tudja növelni a kísérlet sikerét. 

David Jaffe (a kísérletben felügyelő) és Zimbardo rendszeresen korrigálták az őrök viselkedését, ha azok nem voltak elég kemények. Ellentétben tehát azzal a hivatalos állítással, hogy az őrök a helyzet miatt váltak szadistává, valójában a kísérlet sikere motiválta őket is, akárcsak a rabokat.

Zimbardo a kezdetektől törekedett médiatámogatást szerezni a projekthez, miközben személyesen próbálta megakadályozni a vele kritikus szakmai anyagok megjelenését a sajtóban. A kor eseményei pedig szintén a kezére játszottak, Zimbardo nem is hagyott ki egyetlen lehetőséget sem.

Például az atticai véres börtönlázadás miértjeire úgy tűnt, Zimbardo kísérlete adja meg a (kényelmes) választ azzal, hogy az őröket és a rabokat morálisan egy szintre emelte, egy börtönállam kölcsönös áldozatainak beállítva őket. Annak ellenére, hogy az atticai gyilkosságokat szinte kizárólag csak őrök és tisztek követték el.

Amikor 2004-ben nyilvánosságra került, hogy amerikai katonák foglyokat kínoztak az iraki Abu Ghraib-i börtönben, Zimbardo újra végigturnézta a beszélgetős műsorokat, azzal érvelve, hogy a kínzásokat nem néhány "rohadt alma” (értsd: amerikai katona) idézte elő, hanem a "rossz hordó”, vagyis a szituáció maga. Elképesztő érv és védekezés.

***

Zimbardo tehát a Stanford-börtön-kísérletnek köszönhetően vált talán a legjelentősebb élő amerikai pszichológussá. Pszichológiai tankönyvek sora hivatkozik a stanfordi börtönkísérletre. 

2014-ben, illetve 2015-ben végzett felméréseik során Richard Griggs és Jared Bartels egyaránt úgy találták, hogy szinte valamennyi bevezető pszichológia tankönyv Zimbardo narratíváját tartalmazta a kísérletről, többnyire kritikátlanul. 

Blum kíváncsi volt arra, hogy a kísérlet kétes történelméről vélhetően tájékozott szakemberek miért döntöttek így.

Hárman azt mondták neki, hogy eredetileg elhagyták a stanfordi börtönkísérletet az első kiadásokból, mert aggályaik voltak annak tudományos legitimitása miatt. De még a pszichológus professzorok sem mentesülnek a társadalmi befolyástól: ketten a kritikusok és tanárok nyomására tették vissza a kísérletet, harmadik társuk pedig az Abu Ghraibbal kapcsolatos híradások után.

Blum idézi Francis Cullen kriminológust is: „Később nagyon megdöbbentem, mennyire képesek voltunk mi, valamennyien lemondani a tudományos kételyről”.

Vajon hogyan fordulhatott elő, hogy sem a kísérlet replikációjának hiánya, sem a kezdetektől jelen lévő tudományos kritika nem csökkentette „Zimbardo meséjének hatását a közvélemény képzeletére”? - keresi Blum a választ írásában.

Úgy véli, ennek talán az lehet az oka, hogy Zimbardo egy olyan történetet mesél el, amelyben magunk is kétségbeesetten hinni akarunk - azaz, hogy minket, mint egyéneket, valójában nem lehet felelősségre vonni, ha olykor elítélendő dolgokat is teszünk. Zimbardo víziója az emberi természetről nem csupán nyugtalanító, de mélyen felszabadító is, hiszen - eszerint - tetteinket nem mi határozzuk meg, hanem az adott szituáció.

***

Létezhet azonban egy másik magyarázat is arra, miért nem kaphattak erőre a kritikus szakmai hangok, és miért lehetett töretlen Zimbardo karrierje hosszú évtizedeken keresztül.

Amikor két évvel ezelőtt napvilágra került egy 2013-as, Bertoluccival készült interjú (5) az Utolsó tangó Párizsban (1972) erőszak-jelenetének forgatásáról, óhatatlanul eszembe jutottak a stanfordi börtönkísérlet körülményei. (A két történet időbeli közelsége ugyancsak érdekes.) 

Az interjú során Bertolucci elmesélte, hogy szándékosan nem közölte a színésznő Maria Schneiderrel, mi fog történni vele, mert azt akarta, hogy Schneider ne eljátssza, hanem átélje a megaláztatását. (Schneider egy 2007-es interjú szerint tényleg „úgy érezte, mintha kissé megerőszakolták volna” – pedig valódi aktusra nem kerül sor.)

Adott tehát egy kísérlet, ahol a kísérleti alanyok tudják, mire megy ki a játék, így nem is kísérlet igazán, és adott egy film, ahol a női szereplővel nem közli a rendező, mit tesznek vele csak azért, hogy valóban átélje a jelenetet. 

Műfajok alapvető, lényegi szabályai sérültek mindkét esetben, miközben képviselőik súlyos etikai vétségeket követtek el.

***

A kérdés, miért volt erre szükség?

Első pillantásra úgy tűnik, mindkét történetben valamiféle „magasabb rendű” cél – egy műalkotás létrehozása, illetve az emberi természet mélységeinek megismerése – érdekében aláztak meg embereket. Már, ha ez érv lehet az erkölcstelenségre. 

Csakhogy a valódi, a történet végén megbúvó cél már közel sem olyan magasztos – hiszen semmi másról nincs szó, mint a sikerről és a hírnévről. Korunk értékrendjéről, kiválasztási rendszeréről, amelynek köszönhetően érvényesülhetnek remekül a bárkin keresztülgázoló szociopatáink.

Az emberi természet mélységeiről van szó tehát valóban – csak másképp. A kísérlet és Bertolucci filmje önmagukban a bizonyítékok erre. Azt jelzik, hová vezet, ha a média/tudományos siker, az eredmény produkálása mindennél fontosabbá, öncélúvá válik.

Tükör ez a történet a szakmai anyagok és a hírek „fogyasztói” számára is: ilyen könnyen lehet a közvéleményt manipulálni, etikátlan projekteket jól eladni, és belőle remekül megélni évtizedeken át, a felelősség vállalása nélkül.

Pedig csak annyi kellene, hogy leszokjunk a tabukról, a személyi kultuszról és merjünk a dolgok után nézni. Pláne, ha morális aggályaink támadnak – akkor egy pillanatig se hezitáljunk.

LJ

Források
(1) http://www.bbc.com/news/world-us-canada-14564182
(2) http://www.powells.com/post/reviewaday/texts-for-torturers
(3) https://library.stanford.edu/spc/exhibitspublications/past-exhibits/stanford-prison-experiment-40-years-later
(4) https://medium.com/s/trustissues/the-lifespan-of-a-lie-d869212b1f62
(5) https://www.youtube.com/watch?v=2UOt7cOgMUw