„Új barbárság kora” – Egy beszédmód, és ami mögötte van
Tanulságos figyelemmel kísérni, hogyan válnak Magyarországon (is) a magukat liberálisnak vallók pillanatok alatt konzervatívvá, ha a preferenciáik úgy kívánják. Lásd például Konrád György és más, egykori SZDSZ-esek megnyilvánulását a menekült-ügyben. Most a valamivel fiatalabb generációt képviselő Nyáry Krisztián (Demszky Gábor egykori sajtófőnöke, a főpolgármesteri hivatal volt kommunikációs igazgatója) gondolta úgy, hogy elmondja véleményét az Egyesült Államokból indult antirasszista, anti-kolonialista üzenetet hordozó szobordöntés-ügyben.
Nyáry fészbuk bejegyzéseit (amelyek közül az elsőt a Mandiner is leközölte „Új barbárság kora” címmel) egy vele készített beszélgetés követte a Válasz Online podcast adásában.
Ez utóbbira reflektálnék, pláne, mert a 45 perces műsorban elhangzottak még inkább prezentálják a magukat előszeretettel liberálisként aposztrofálók nagyon is konzervatív, saját privilegizált buborékát féltő attitűdjét.
Ebben az attitűdben nincs helye az empátiának, valódi szolidaritásnak, de még annak a lehetőségének sem, hogy az érvelő – akár csak egy gondolatkísérlet erejéig -, a saját pozíciójából kilépve „belebújjon a másik cipőjébe.”
Olyan emberek szobrát fenyegetik és döntögetik, érvel Nyáry, „akik számomra fontosak és a saját világnézetem szempontjából nagyon fontosakat mondtak, alkottak, tettek, cselekedtek, és úgy gondolom, hogy a világ szempontjából is”.
„Nem tartom ezt amerikai vagy brit belügynek, mert ez egy világjelenség, az én életemet is befolyásolták az ő cselekedeteik”.
Azaz, a saját álláspont, a saját buborék pillanatok alatt a többség, sőt, az egész világ álláspontjává válik. Oly annyira, hogy Nyáry közvélemény kutatást is végez fejben, amelynek az eredményét is tudja:
„De ha (….) most akár Amerikában lenne egy közvélemény kutatás, hogy mondjuk Kolumbusz szobrát le kell-e dönteni . (…) nem is beszélve Jeffersonról, valószínűleg az elsöprő többség, 90 százalék fölött azt mondaná, hogy maradjanak a helyükön”.
Külön tanulságos, ahogy Nyáry a hatalomban lévőket, a privilegizált helyzetűeket folyamatosan többségként definiálja, tehát, amit ő(k) képvisel(nek), az maga a nagybetűs Konszenzus:
„Ezeket a szobrokat részben azért emelték, mert van egy pontja az életműnek, ami alapján ezt akkor úgy gondolták, hogy jár neki, és ha kellő ideje ott van, akkor az azt jelenti, hogy kíséri egy konszenzus”.
Fel sem merül benne, hogy konszenzus helyett pusztán arról van szó: ugyanaz az elnyomói, kizsákmányolói attitűd van hatalomban évtizedek, évszázadok óta, amely eldönti, ki a példakép, és pláne, hogy miért. Persze, az establishment részeként morálisan sokkal kényelmesebb a status quo mögé konszenzust vizionálni.
Érdekes a magát liberálisként meghatározó Nyáry viszonya az úgynevezett kisebbséghez is:
„A szobordöntők az esetek többségében mindig egy kisebbség, és még az is lehet, hogy néha igazuk van, tehát amikor felrobbantották Gömbös Gyula szobrát, (…) azok egyébként a kommunisták voltak, de hogy érdemelt-e Gömbös Gyula szobrot, hát, valószínűleg, ha akkor élek, azt mondom, hogy nem. De valószínűleg a békés polgárok nem nézték jó szemmel, hogy szoborrobbantgatások folynak.”
„De néha még igazuk lehet a kisebbséghez tartozóknak is, de azt majd az utókor ítéli meg.”
Nyáry nagylelkűen tehát azt állítja, hogy a(z állítólagos) kisebbségnek igaza lehet. Néha.
„Tanulni, tanulni, tanulni” – idézi Lenint vicceskedve Nyáry, s miután fészbukos vitapartnerei a posztjai alatt már felvilágosították arról, hogy kiinduló állításai tévesek vagy minimum hiányosak az ismeretei, tudomásul veszi az új információkat. De nézzük, mit kezd velük, és mennyire önreflektál?
„És én azt se mondom, hogy ne kéne megtanulni, hogy is bánt Jefferson a rabszolgáival vagy ne beszéljünk arról, hogy a brit kolonializmus első számú képviselője, Churchill Indiában, milyen negatív tetteket vitt végbe”.
„Negatív tettek” – valamiféle ködös, elvont, a saját buborékot azonban abszolút nem érintő <dolgok>.
A rabszolgákat tartó Jeffersont védelmezve Nyáry szerint, ha valaki le akarná dönteni Széchenyi szobrát azért, mert „egyébként nem feltétlenül bánt mindig olyan nagyon jól a jobbágyaival”, akkor „mindenki azt mondaná, hogy egy olyan picike részét veszi ki az ő életrajzi elemeinek ezzel, és olyan jelentős dolgokról feledkezik meg, hogy az nem hogy aránytalan, de tűrhetetlen is”.
Picike vs jelentős – Nyáry szempontjából a jobbágytartás (ahogy ezek szerint a rabszolgatartás is, hiszen épp ő helyezi e kettőt párhuzamba), „picike rész” egy életműben, amivel szemben ott állnak a „jelentősek”. Azok, amelyek az ő, kétségtelenül privilegizált helyzete szempontjából meghatározóak.
„Amikor a Churchill szobrot leöntik festékkel, és ráírják, hogy náci, (…) akkor azzal az én történelmi emlékezetem ellen is támadnak, mert számomra Churchill egy fontos, pozitív, összességében pozitív szereplője a múltunknak. És egyáltalán nem bánom, ha előjönnek olyan történetek róla, amit én nem ismertem, és amelyek az ő vitatható gyarmati katonai szerepvállalásából következnek, vagy arról szólnak. De engem még nem győzött meg senki arról, hogy Churchill ne érdemelne szobrot Budapesten.”
Én, én, én – csakhogy, soha nem merül fel a kérdés, hogy ez az ÉN a jelenben milyen előjogokat élvez, és pláne, kinek a kontójára? Vajon a gyarmattartói múlt és a kolonialista jelen, azaz, mások kizsákmányolása nélkül hogyan lenne fenntartható Nyáry buborékja?
Nyáry ráadásul egyszer sem kér elnézést azért, hogy olyan állításokat tett, amelyeknek kifejezetten a saját tudatlansága, a történelem nem ismerete volt az oka.
Eközben abban is kompetensnek érzi magát, hogy eldöntse, ábrázolható-e egy graffitin George Floyd és Martin Luther King Jr.:
„De hát azért könyörgöm, az egyikük egy áldozat, a másik egy hős, és ez nem ugyanaz a kategória, ez kicsit semmibe vétele mindannak, amiért Martin Luther King egyébként az életét áldozta”.
(Nem tudom, Nyáry milyen mélyen merült el MLK munkásságában, s vajon tisztában van-e például azzal, hogy MLK nem csak rasszizmus- és háború-ellenes, de antikapitalista nézeteket is vallott. Sokkal radikálisabb volt annál, mint aminek halála után a fehér liberális establishment be próbálta állítani.)
Gyakori jelenség a magukat jobboldaliként meghatározók részéről emberi jogi, antirasszista kérdésekben elővenni az „aduászt”, amely szerint a vitapartner „érzelmi alapon” érvel. Szerintük érzelmet, empátiát belevinni valamilyen álláspontba az irracionalitás jele. Mintha az érzelmekkel szemben a ráció állna, és nem, mondjuk, az érzelem hiánya. Nyáry liberálisként pszichologizálva próbálja ugyanezzel a módszerrel hitelteleníteni a szobordöntőket és támogatóikat:
„Nem arról van szó, hogy a feldühödött amerikai munkanélkülinek most aztán már elege van és le akarja dönteni egy fehér elnyomónak a szobrát, hanem itt egyetemet végzett emberek vitatkoznak, lényegében érzelmi érvekkel. (…) valószínűleg egy olyan történelmi helyzetben vagyunk, amikor hiányoznak a fogódzók, és elveszett egy csomó kapcsolat a múlttal, és ilyenkor mindent felülírnak az érzelmek meg az ideológiák."
Néhány további példa az az empátia-mentes, „racionálisnak” nevezett, valójában relativizáló attitűdre:
„Attól, hogy ledöntöd Kolumbusz szobrát, attól nem lesz holnap állásod. Ezek indulat-levezetésre talán jók, de (veszi ekkorát a beszélgetőpartnertől a gondolatot Nyáry) új indulatokat generálnak”.
„És ha csak az van, hogy mindenki, aki déli volt, az rossz, és mindenki, aki északi, az jó, vagy mindenki, aki fehér férfi volt és szobrot emeltek neki, az rossz ember volt, akkor az baj.”
Ez utóbbi egyébként ugyancsak gyakran jobbról érkező érvelési technika, vagyis olyan sarkított, túlzó álláspontot tulajdonítani a vitapartnernek, amelyről nyilvánvalóan nincs szó. Kolumbusszal és a többiekkel NEM az a probléma, hogy fehér férfiak voltak, hanem az, amit ebből a pozíciójukból tettek.
„Jefferson esetében az, hogy ő akkoriban rabszolgákat tartott, az nyilvánvalóan a mi mai normáink szerint egy csúnya dolog. Rabszolgát tartani nem szép dolog. Minden kedves hallgatónak mondom. De Jefferson korában, egy rabszolgatartó családba beleszületve ezt egyébként normának látva ez azért teljesen más. Ráadásul ebből a háttérből leírni, hogy minden ember szabadnak és egyenlőnek születik, még akkor is, ha a rabszolgák ugyanúgy megvannak, erre mondhatjuk azt, hogy lám, hazudott össze-vissza, jóemberkedett és közben egy gonosz rabszolgatartó volt, de hát mégiscsak aztán később a rabszolgák és leszármazottaik ennek köszönhették a szabadságukat.”
Van itt minden: csúnya dolog, nem szép dolog, gonosz rabszolgatartó – már csak a „ciki” szó hiányzik a repertoárból, hogy lássuk, mennyire őszinte Nyáry felháborodása a rabszolgatartás, a kizsákmányolás intézményével szemben.
De megjelenik a jól ismert fehér-megmentő attitűd is: a feketék fehér uraiknak köszönhetik helyzetük javulását, a fehér urak pedig nyilván humanitárius okokból enyhítettek saját szabályaikon, és nem jól felfogott gazdasági érdekből.
Az persze fel sem merül Nyáryban (aki, tegyük hozzá, maga is a kapitalizmus rendszerének haszonélvezője), hogy ez a szabadságként definiált valami továbbra is lehetetlenné teszi az önfenntartást, az önellátást, a valódi fizikai és mentális szabadságot. Azaz, a hatalomban lévők pusztán nagyobb szintre emelték a rabszolgatartás-intézményét, ahonnan már megszökni is alig lehet. Hiszen már mindened az általuk felállított Rendszertől, és e Rendszerhez való „alkalmazkodási képességedtől” függ: a megélhetésed, a tető a fejed felett, a vized, az ételed, sőt, az utódaid élete is.
S miközben az érzelmek tabuk egy vitában, mítoszokra építeni egy egész társadalmat már normalitás:
„Azért történhet meg ez Amerikában is, mert elveszítette az amerikai társadalom nagy része a kapcsolatát a saját történelmével, ha volt ilyen egyáltalán. De azért vannak nagy közös mítoszok, a történelem alapvetően mítosz, amiből tudunk példákat meríteni, de ha ez is elveszik, akkor nincsen semmi”.
Pedig, ha már mítoszok, nem csak a nyugati szabadság-mítoszt, de az egyenlőség-mítoszt is nyugodtan nevezhetjük a nagy liberális hazugságnak. Csak olyan ember állíthatja, hogy egy centivel is közelebb kerültünk a „minden ember egyenlőnek születik” felvilágosodás-kori tételéhez, aki valóban a privilegizáltak életét éli.
Végül, egészen abszurd a beszélgetésnek az a része, amikor Nyáry a Kossuth téri Forradalom Lángja-emlékmű eltávolításával példálózik. Mint elmeséli, annak felállításában 24 évesen, a fővárosi önkormányzat munkatársaként maga is vett részt. „Rossz üzenet, hogy ‘56 emlékeit arról a térről eltűntették” – jegyzi meg.
Ízlelgessük a kifejezést: „forradalom lángja”. Miközben a mai, akár forradalminak is nevezhető hangulatot a csőcselék, az új barbárok megnyilvánulásának tekinti, 24 évesen, bürokrataként emlékművet állított (többedmagával) az egyébként a fennálló renddel radikálisan szakítani akaró, annak eltörlését követelő, áldozatokkal járó forradalomnak.
De vajon hogyan állíthattak volna emlékművet a forradalomnak, ha a forradalom akkori résztvevői is úgy gondolkodnak, ahogyan most ő?
Készült: 2020. június 21.
LJ
Megjegyzések
Megjegyzés küldése