Rendpárti oktatás? Épp elég volt belőle!

 

Rendpárti oktatást, most! címmel írt cikket Forgács István „romaügyi szakértő” a Mandinernek. Mindezt, érvel a szerző, „a cigányok felemelése érdekében”.

Végigolvasva a szöveget, mintha 8 évet ugrottunk volna vissza az időben. Egészen pontosan a Hoffmann-érába, amelynek kulcsszavait (akárcsak most Forgácséit) kizárólag az határozta meg, hogy azok ellentétei legyenek az oly gyűlölt „liberális oktatás” kulcsszavainak. „Az iskola nem szolgáltató intézmény”, „a pedagógusok kapják vissza a nekik járó tiszteletet” típusú szlogenek támogatásra is találtak – kezdetben – a pedagógustársadalom nem kis részében.

Azt most hagyjuk, hogy Magyarországon soha nem is terjedhetett el a „liberális”-nak nevezett, a lényegét tekintve gyermekközpontú, nem tekintélyelvű oktatás, mert ahhoz kellett volna gyermekközpontú, nem tekintélyelvű pedagógusok és intézmények sokasága. Márpedig, ami nem terjedhetett el, az elég nehezen tud hosszú távon országos károkat okozni – akárhogy is igyekszik ezzel érvelni Forgács (és sok más „rendpárti” véleményformáló).

Hoffmann Rózsa azonban látványosan megbukott. De nem a Forgács által bűnbaknak kikiáltott „balliberális értelmiség” okozta bukását. Hanem az a tény, hogy még a „lefelé” rendpárti pedagógus sem szereti, ha őt felülről megrendszabályozzák.

Hoffmann-nal együtt bukott, bár kevésbé látványosan és nyíltan, a tanköteles korhatár 16 évre történő leszállítása is. Persze, ez utóbbit nem ismeri el a regnáló kormányzat, de minden jel arra mutat, hogy részben adminisztratív, részben pedagógiai, módszertani eszközökkel próbálják a károkat valahogy kompenzálni, és arra ösztönözni-kényszeríteni a középiskolákat, hogy csökkentsék a lemorzsolódást, és a gyerekeket a végzettség megszerzéséig benntartsák. Ha másért nem is, mert ezt várja el az EU. Vagy, ha másért nem, mert belátták: a képzetlenül kikerülő fiatalok tömege kezelhetetlen problémát jelent már most. Mindenesetre a lényeg röviden: tessék máshogy tanítani!

És akkor jön Forgács, hogy leporolja a többszörösen is bukott Hoffmann-érát. Szó nincs módszerekről, pedagógiáról. Rendet akar. Rendpártiságot. Tekintélyt a tanároknak. Többletmunkát a gyerekeknek. 

És mindezt ráadásul úgy, hogy kizárólag romakérdéssé, konfliktussá teszi a pedagógus-diák-szülő hármasát – az ugyanis nem derül ki a cikkéből, hogyan képzeli el a fehér középosztálybeli gyerekek rendpárti (?) oktatását.

De nézzük írásának néhány állítását. A ki tudja kik által „romaügyi szakértőnek” kinevezett Forgács István azt szeretné látni, hogy a hátrányos helyzetű roma gyerekek a „varrónők, villanyszerelők, ápolónők, ácsok, teherautósofőrök” világában találják meg a számításukat. Vagyis Forgács, aki évek óta kizárólag abból él, hogy diplomás romaként szapulja a roma közösséget, fizikai munkát vizionál a TÖBBI romának. Elvégre nem kell „mindenkinek diploma”. Ami tehát Forgácsnak jár, az miért is járna másnak? Mintha már legalábbis Dunát lehetne rekeszteni a rengeteg roma diplomással.

De mit is jelent a Forgács István által inkább elméleti, semmint tapasztalati szinten idealizált munka világa ma, Magyarországon?

Például kevés pénzért kihasznált, kizsigerelt szülőket. Akiket a gyermekeik akár egy hétig nem látnak, mert három műszakban kénytelenek dolgozni. Ahol az egyedülálló édesanya hajnali négytől keres bébiszittert. Ahol a túlterhelt, stresszes, párkapcsolati bukások sorozatát átvészelő szülők, köztük anyák, maguk is alkoholhoz, kábítószerhez nyúlnak.

Jelent kevés pénzért kihasznált, kizsigerelt kamaszokat is. Akik szakmunkástanulóként akár napi 12-13 órákat dolgoznak származástól függetlenül, mert a magyar vállalakozó-munkaadó velük végezteti el a munkát, nem vesz fel főállású alkalmazottat. Túl drága. A tanulók után viszont még pénzt is kap az államtól. 

Éles eszű, kreatív gyerekek sokasága kerül a (korábbi nevén) szakiskolákba. Hogy miért? Nos, mert olyan családból jönnek, ahol a szülők nem rendelkeznek sem kapcsolati tőkével, sem érdekérvényesítő képességgel. És ez az, amit Magyarországon nem kompenzál az iskola. Sőt, ellenkezőleg, tovább növeli a hátrányokat. 

Ráadásul a tehetség, kreativitás könnyen destruktívvá válhat, éppen a Forgács által visszasírt, valójában mindig is jelen lévő, rendpárti közegben, ahol a tehetséget összetévesztik a szabálykövetéssel, a magolás képességével, a „jó tanulósággal”. Nem véletlen, hogy ezek a tehetséges, önjáró gyerekek gyakran produkálják a magatartásproblémák különféle tüneteit, és esnek ki a rendszerből – származástól függetlenül. Ha romák, akkor még könnyebben válnak meg tőlük az iskolák, hiszen a roma gyerekek ilyenkor (!) nem önmagukat, hanem a közösségüket képviselik – sok pedagógus szerint.

Rendpártiság nem létezik rendfenntartók nélkül: „ha kell, iskolarendőrséget” – írja Forgács. Nos, iskolarendőrség van. Ellenben nincs pszichológus, aki segíteni tudna napi szinten a komoly lelki problémákkal küszködő (önértékelési zavarokkal, alvásproblémákkal, szorongással, öngyilkossági hajlammal, legális és illegális szerekkel öngyógyító) gyerekek tömegeinek, megint csak, származástól függetlenül.

Ha Forgács István kilépne a „romaszakértő”-pozícióból, és ellátogatna vegyes etnikumú és szociális hátterű iskolákba, akkor rácsodálkozhatna, hogy az általa romaspecifikusnak tartott jelenségek származástól, sőt, sok esetben szociális helyzettől függetlenül léteznek. 

Mindenekelőtt, beszélgessen a gyerekekkel. Sokat. Akkor talán jobban megérti, miért nem működik a rendpárti iskola – már sok-sok évtized óta, újra és újra felmelegítve sem.

Készült: 2018. május 28.

LJ