HuRuMixed

  „Új barbárság kora” – Egy beszédmód, és ami mögötte van Tanulságos figyelemmel kísérni, hogyan válnak Magyarországon (is) a magukat liberálisnak vallók pillanatok alatt konzervatívvá, ha a preferenciáik úgy kívánják. Lásd például Konrád György és más, egykori SZDSZ-esek megnyilvánulását a menekült-ügyben. Most a valamivel fiatalabb generációt képviselő Nyáry Krisztián (Demszky Gábor egykori sajtófőnöke, a főpolgármesteri hivatal volt kommunikációs igazgatója) gondolta úgy, hogy elmondja véleményét az Egyesült Államokból indult antirasszista, anti-kolonialista üzenetet hordozó szobordöntés-ügyben. Nyáry fészbuk bejegyzéseit (amelyek közül az elsőt a Mandiner is leközölte „Új barbárság kora” címmel) egy vele készített beszélgetés követte a Válasz Online podcast adásában. Ez utóbbira reflektálnék, pláne, mert a 45 perces műsorban elhangzottak még inkább prezentálják a magukat előszeretettel liberálisként aposztrofálók nagyon is konzervatív, saját privilegizált buborékát féltő attitűdjét

  Planet of the Humans – Felismerések és bírálatok   Azt, aki a klímaváltozásra és/vagy környezetpusztításra adott válaszokat, megoldásokat tekintve kizárólag a mainstream forrásokból tájékozódik, valószínűleg sokként éri Jeff Gibbs (Michael Moore támogatásával, Ozzie Zehner közreműködésével megvalósított) dokumentumfilmje. Azoknak azonban, akiknek lehetőségük adódott rálátni arra, miről is beszélnek jó ideje a fősodortól eltérő álláspontokat felvető fórumokon a politikai ökológusok, környezetvédelemmel foglalkozó újságírók, nem igen szolgál nagy meglepetéssel a dokumentumfilm.   Tapasztalatok kicsiben és nagyban   E sorok szerzője 2007-ben került a klíma-témával kapcsolatba egy vidéki, helyi, civilnek feltűntetett, ám, mint később kiderült, nagyon is felülről vezérelt csoportnak köszönhetően, amelynek rövid ideig tagja volt.   Persze, a sokkhatásokat akkoriban sem lehetett elkerülni – az egyik a sorban az eleve sokkolónak szánt Al Gore film, a Kellemetlen igazság levetítés

  A világ (ki)oktatása CAROL BLACK: SCHOOLING THE WORLD – THE WHITE MAN’S LAST BURDEN (A VILÁG [KI]OKTATÁSA – A FEHÉR EMBER UTOLSÓ TERHE) [1] Gyermekközpontúság, új módszerek, integráció/inklúzió – leginkább ezek a fogalmak jutnak az eszünkbe, amikor arról gondolkodunk, mégis hogyan, milyen irányba kellene megváltoztatni a közoktatásunkat . Ezzel a nézőponttal szakít radikálisan Carol Black  Schooling the World – The White Man’s Last Burden  (A világ (ki)oktatása – a fehér ember utolsó terhe) című gondolatébresztő dokumentumfilmje, nem kevesebbet állítva: a nyugati típusú oktatás elsődleges célja az, hogy a gyerekek a globális fogyasztói társadalom részévé, a nagyvállalatok kiszolgálóivá váljanak. A  Schooling the World  a hagyományos, azaz önellátó és önfenntartó, úgynevezett „harmadik/fejlődő világbeli” közösségek felbomlásán (jobban mondva: felbomlasztásán) keresztül mutatja be, ahogy a nyugati típusú oktatás képviselői a nyugati értelemben vett (azaz materiális) jóléttel kecsegtetv

  A stanfordi színjátéktól egy párizsi kísérletig – avagy két történet azonos tanulságai Emlékszem, néhány évvel ezelőtt belefutottam a nálunk éppen médiasztárrá avanzsált Philip Zimbardo egyik fészbukon megosztott előadásába. Nem értettem egyet azzal, amit mondott, pláne azzal az attitűddel, amit képviselt. A vita során a pro-Zimbardo érvek mindig ugyanarra futottak ki: Zimbardo egy szaktekintély, a világhírű, rengetegszer hivatkozott stanfordi börtönkísérlet megvalósítója. Így megkérdőjelezhetetlen. Tabu. Nem szeretem a tabukat. Elkezdtem keresni az 1971-es börtönkísérletről szóló cikkeket az Interneten, ám feltűnően kevés kritikai szöveget találtam. De az a kevés (1-2) épp eléggé meggyőző volt ahhoz, hogy tovább kutassak. Így bukkantam rá a kísérlettel kapcsolatos, eredeti dokumentumokat (köztük Zimbardo géppel írt feljegyzéseit) prezentáló, hivatalos weboldalra (3). A dokumentumokat összevetettem a később megjelent cikkekkel, médiában elhangzó állításokkal. Hatalmas volt a diszkrep

Rendpárti oktatás? Épp elég volt belőle!   Rendpárti oktatást, most!  címmel írt cikket Forgács István „romaügyi szakértő” a Mandinernek. Mindezt, érvel a szerző, „a cigányok felemelése érdekében”. Végigolvasva a szöveget, mintha 8 évet ugrottunk volna vissza az időben. Egészen pontosan a Hoffmann-érába, amelynek kulcsszavait (akárcsak most Forgácséit) kizárólag az határozta meg, hogy azok ellentétei legyenek az oly gyűlölt „liberális oktatás” kulcsszavainak. „Az iskola nem szolgáltató intézmény”, „a pedagógusok kapják vissza a nekik járó tiszteletet” típusú szlogenek támogatásra is találtak – kezdetben  –  a  pedagógustársadalom nem kis részében. Azt most hagyjuk, hogy Magyarországon soha nem is terjedhetett el a „liberális”-nak nevezett, a lényegét tekintve gyermekközpontú, nem tekintélyelvű oktatás, mert ahhoz kellett volna gyermekközpontú, nem tekintélyelvű pedagógusok és intézmények sokasága. Márpedig, ami nem terjedhetett el, az elég nehezen tud hosszú távon országos károkat okoz

  A fehér megmentő komplexusról – avagy, kikről is szólnak a hírek? A jelenség nálunk is létezik, csak nincs nevén nevezve – úgyhogy pár gondolat a white savior, azaz a fehér megmentő komplexusról. A komplexus lényege, hogy vagyunk MI, a kulturált, művelt, jól szocializált (valamiért mindig fehér) többség, és vannak ŐK, a barbár, civilizálatlan, tudatlan „vademberek” (akik valamiért mindig sötétebb bőrűek – afrikaiak, őslakosok, romák). A MI feladatunk, hogy megmentsük ŐKET. MAGUNKHOZ hasonlóvá tegyük ŐKET. Beillesszük ŐKET abba az egyetlen helyes értékrendbe, amelyet evidens módon MI képviselünk. Hasonlóvá – de azért nem egyenrangúvá. Az egyenrangúság ugyanis azt jelentené, hogy elveszítenénk mindazt az erkölcsi, szellemi, kulturális fölényt, amely – szerintünk – a fehér megmentő szerepből következik. Ezért morzsákat szórunk. Lemegyünk KÖZÉJÜK és megnevelünk, szocializálunk, illemre tanítunk, kiemelünk, beemelünk. Arra persze mindig jól vigyázunk, hogy magát a rendszert – ebben a kont